Elkezdtem mostanában arra figyelni, hogy mire vágyom igazán - mert kezdett furcsa lenni az, hogy mindig kell valami, többnyire halaszthatatlanul - , aminek kapcsán sikerült megtapasztalnom azt, hogy a különböző tárgyak iránti fellángolásaim igen rövid életűek. 

Na de kezdjük az elején:

1. A felismerés

Észrevettem, hogy folyamatosan szeretnék valamit. Megállás nélkül vágyakozom, irigykedek, csodálok, nézelődök vagy akár rosszabb esetben még vásárolok is. Csomó kis cuccot. Csecsebecséket, amik megfogják a tekintetemet, elvarázsolnak egy pillanatra, aztán már észre sem veszem mi történt, csak azt, hogy egy hónappal később azon bosszankodok, hogy már hetek óta ide-oda tologatom takarításkor ezt a vackot. Kezdtem gyanítani, hogy ez így nincsen igazán rendben, és mivel a költségeim vezetésében tragikus kudarcot vallottam (egyébként kifejezetten rendszerezett ember volnék, de ez valahogy meghaladja a képességeimet), így más módszerhez nyúltam. Elővettem a mindentől megmentős-gondolkozós-feljegyzős-tervezős füzetemet. 

2. A megfigyelés

Nyitottam az adott hónaphoz egy kívánságlista oldalt a bullet journalomban - a puszta kíváncsiságtól vezérelve. Nagyon érdekelt, hogy mit fogok megtudni magamról ezalatt a kísérlet alatt. Úgy voltam vele, hogy mindennel kapcsolatban adok magamnak egy hónapot átgondolni azt, hogy tulajdonképpen tényleg van-e rá szükségem vagy csak elkapott a kapitalizmus virágillatú fuvallata, mielőtt megvenném. Ha valami megtetszett és nem volt tényleg élet-halál kérdés az, hogy megvegyem, akkor csak felírtam a listára. Telefontok. Cicás zokni. Körömlakk. Kifordítható hangulat-polip - utóbbit megvettem, meg még kettőt ajándékba két számomra nagyon kedves személynek, és egy percig sem bánom. A férjemet szoktam dobálni vele, amikor nem figyel rám. Megérdemli.

3. A konklúzió

Ekkor vettem észre azt, hogy a napok múlásával folyamatosan húzom le a hirtelen felindulásból “kosárba rakott” termékeket. Hogy a dolgok nagyjára valójában nincs is szükségem, csak nagyjából két napig érzek egy iszonyat erős vonzást az irányukba, aztán ez valahogy lelankad és eszembe se jut az egész a hónap további részében. Egyszerűen megfeledkezem róluk, és nyilván nincs is igazán szükségem valamire, ami nem tud huzamosabb időre beköltözni az agyamba.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Lujza (@lujzadaily) által megosztott bejegyzés

4. Megjegyzések

Itt nyilván nem arról beszélek, hogy ne vegyünk semmit, hanem hogy a vásárlásának létezik egy sokkal tudatosabb formája is. Vannak dolgok, amiket imádom és amikre rendszeresen szívesen költök. Voltak olyan nagyobb beruházásaim is, amiket nem bántam meg, de vannak olyanok is, amiket egy hónapon belül eladtam. Utóbbi kategóriába tartozik a hordozható csilli-villi kézi ruha gőzölgő. Azt hittem, ez majd motivál arra, hogy több elegáns ruhadarabot iktassak a mindennapi viseleteim közé, de hamar rá kellett jönnöm, hogy egyszerűen csak kényelmes típus vagyok. Szeretem az egyszerű, letisztult dolgokat, fekete hosszú trikót leggingssel, bőrkabival. Hogy minden nap ugyan abban a basic fekete szettben érzem jól magam, hogy ebben vagyok magabiztos: bakancsban, nem pedig tűsarkúban. Tűsarkúban faj a lábam és tramplinak érzem magam, bakancsban megállíthatatlannak. Ez van. Így adtam hát tovább a gőzölőmet és így kerültek a szekrényem aljába a hamupipőke-cipellők.

Teát, könyvet, növényeket viszont imádok vásárolni és biztosan nem is fogok lemondani ezekről. Ilyenkor nem csak tárgyakat, hanem megnyugvást és rituálét, tudást és műveltséget, illetve gondoskodást és szeretetet, életet vásárolok. Valami olyat, ami tovább kísér az életben, nem pedig csak tetszik, mert csillog. Vagy mert a reklámban azt mondták, hogy erre van szükségem. 

Ti milyen vásárlásotokat bántátok meg? Mi az, amiről pedig nem tudnátok lemondani? Írjátok meg kommentben!

Legyen nagyon szép napotok! ♥